Reggel van Balin. A kakaskukorékolást és a madarak énekét a hindu isteneknek adott felajánlások tömjénillata teszi teljessé. A kivándoroltak táborának jógarajongói matraccal a kezükben sietnek a jógaóráikra, utána pedig a kávézók kényelmében élvezik a zöld turmixokat. A hagyományos látnivalókat kedvelő turisták a piacok felé veszik az irányt,
kirándulnak, vagy a tengerparton múlatják az időt. Az elfoglaltságok növekvő sűrűjében a megfigyelő azonban észrevehet egy másik csoportot is. Ezek az emberek gyalog vagy robogón közlekednek, a hátizsákjukban a laptopjukat cipelik, és készen állnak arra, hogy a coworking irodákban megkezdjék a napi tevékenységet. A digitális nomádoknak kezdődik a munka.

A digitális nomád közösség alapja a munka. Bár nem minden közösségi elmélet helyezi kiemelt pozícióba a munkát, de ez a nézet nem példa nélküli. Az iparosodás korának hajnalán Durkheim azzal a javaslattal állt elô, amely szerint a fokozott munkamegosztás sokkal szorosabban kötné az egyént a közösséghez, hiszen így a közösség tagjai egymástól kölcsönösen függővé válnak, és kialakul az organikus szolidaritás. A Durkheim által vizsgált ipari munkához hasonlóan a digitális nomádok munkája is akkor értékes, ha kiegészítő specializációkkal ötvözve, együtt végzik el. A digitális nomádok, miután elhagyták régi életük kapcsolatait és biztonsági hálóit, olyan kapcsolatokat kezdenek el keresni, amelyek inkább összhangban vannak a szükségleteikkel. Meg kell találniuk a készségeikhez passzoló piacot, a hasonlóan gondolkodókkal kialakított új kapcsolatok pedig létfontosságúak az életmódjuk fenntartásához szükséges fizetett munkák egymásutániságának kiépítéséhez. Mégis szinte elkerülhetetlen, hogy ezek az új kapcsolatok és a közösségi funkciók, amelyek ezeken a kapcsolatokon belül kialakulnak, hozzásegítik a digitális nomádokat ahhoz, hogy másfajta szakmai életet képzeljenek el maguknak, és ennek az elképzelésnek megfelelően változtassanak.

Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy azok az emberek, akik itt, a „paradicsomban” élnek, legalább olyan keményen, ha nem keményebben dolgoznak, mint a városi életükben. Brandit az első fejezetben mutattuk be, a 32 éves nő az interjú idején szabadúszó író és podcastvezető volt. Az utazási láz először akkor kapta el, amikor az amerikai katonaság szolgálatában a tengerentúlra ment, ezt követően pedig éveken át „unalmas” polgári munkája volt egy hírszerző ügynökségnél Washington D.C.-ben, és ezután lépett a digitális nomádok világába. Az első fejezetben egyesek arról számoltak be, hogy a régi életükben a munkahelyükön túlterhelték őket, mások pedig beleuntak a munkájukba. Brandi az elégedetlen munkavállalók második csoportját képviseli. Elmondása szerint nem akadt elég elfoglaltsága a munkahelyén, de a munkahely rugalmatlan szabályai arra kényszerítették, hogy Brandi akkor is bent legyen, ha éppen kevés munkája volt. Sok nomádhoz hasonlóan Brandi is blogírással próbált küzdeni az ólomlábakon haladó idő ellen. Miután összeszedte a bátorságát, és felmondott, ez a blog a munkájának részévé vált.

Amikor arról kérdeztünk, hogy mi volt a sarkalatos pont vagy sorsdöntő esemény, ami miatt felmondott, azt felelte, hogy az, amikor a tűréshatárának szélére sodorta a munkahelye. Elmondása szerint akkor érezte magát igazán méltatlan helyzetben, amikor ő dolgozott egyedül az egész irodában, és még a mosdóba se tudott kimenni:

Nem hagyhattam el az asztalomat, és senki se volt bent rajtam kívül, érted? Mert ebédszünet volt. Tök egyedül voltam, és azt gondoltam: „Nem szólhat erről az életem. Nem tudom elhinni, hogy félek kimenni a mosdóba. 30 éves vagyok, vagy mi, és ez egy profi iroda, ha ki akarok menni a mosdóba, megtehetem.” Úgyhogy felálltam, és elmentem a mosdóba: meglepő, de nem történt semmi. […] Aztán a neten vettem magamnak egy repülőjegyet. Ennyi történt. Ez nem az én életem, és egy repülőjeggyel ki is vásároltam magamat belőle.

Brandi már 36 országban járt akkor, amikor az interjút készítettük vele Balin, és elmondása szerint a célja az, hogy 100 országba eljusson. Az utazás iránti szeretete ellenére vagy éppen amiatt Brandi ellen tud állni a kísértésnek, és nem válik átlagos turistává. Szigorú és önként vállalt munkarendet tart fenn:

Fél nyolckor kelek, letusolok, megreggelizem, elkezdek dolgozni, ebédelek, aztán ötig vagy hatig dolgozom, utána azt csinálok, amihez kedvem van, néha folytatom a munkát. […] Balin dolgozom, szóval sokan gondolhatják azt, hogy ez varázslatos, de végeredményben azért akarok 8 vagy 12 órát dolgozni, mert egy sikeres vállalkozást akarok magamnak, én ilyen vagyok. Nem jelenthetek beteget, mert akkor nem is lesz kész a munkám.

Ahogy a második fejezetben megjegyeztük, Bali költségei meglehetősen alacsonyak a kreatív osztály városainak kiadásaihoz képest, ezért a nomádok többsége kevesebb munkával töltött idővel is képes eltartani magát a szigeten. Ahhoz, hogy megértsük, hogy ezek az emberek ennek ellenére miért dolgoznak itt sokkal többet, mint ami a megélhetésükhöz szükséges, figyelembe kell vennünk, hogy számukra mi az élet értelme. A 4 órás munkahét című könyvben, amelyet sokan a digitális nomádok bibliájaként emlegetnek, Tim Ferriss elmondja (és beismeri), hogy valójában nem „négy órát” tölt a héten munkával, ez a négy óra inkább azokra a feladatokra marad, amelyeket nem szívesen csinál meg.2 A digitális nomádok igyekeznek Tim Ferriss filozófiája szerint élni és a lehető legkevesebb időt tölteni olyan munkával, amely számukra nemkívánatos vagy kiszervezhető lehetne, mert így felszabadíthatják magukat, és több időt tölthetnek olyan munkával, amelyet szenvedéllyel csinálnak.

 

 

A szövegrészlet Rachael A. Woldoff, Robert C. Litchfield: Digitális nomádok című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!