Peking a szokásos értelemben véve nem nevezhető átlagos feltörekvő nagyhatalomnak. Gazdasági felemelkedésének jellege atipikus. A belső problémái limitálják manőverezési lehetőségeit, de a kínai vezetés továbbra is azon munkálkodik, hogy gyors és hatékony nemzetközi szerepvállalásra legyen képes. Ahogy gazdasága egyre piacorientáltabbá válik, a problémák egyre inkább a felszínre kerülnek. Ez mind a feszültségek fokozódásához, valamint a szomszédos országok és más térségek aggodalmának erősödéséhez vezet.
Kína az első olyan nagyhatalom, amelyik fejlődő ország. Minden erővel igyekszik kikerülni a közepes jövedelem csapdájából – mivel az alacsony költségű termékek előállításából már nem tud prosperálni, a technológiai létrán akar feljebb haladni, hogy felvehesse a versenyt a fejlettebb gazdaságokkal. Azzal a furcsa kihívással is szembe kell néznie, hogy előbb lesz elöregedett társadalom, mint gazdag társadalom. 2030-ra népességének csupán mintegy 10 százaléka lesz viszonylag jómódú (a globális jövedelmek felső decilisén belül meghatározva), szemben az Egyesült Államok és Európa 90 százalékos arányával.
Kína gazdasági fellendülése az országot olyan egyedülálló helyzetbe hozta, amelynek eredményeként a vártnál előbb lett szuperhatalom. Egyesek úgy látják, Peking jelentős befolyással bír, ám a valóság az, hogy korlátozottak az ilyen jellegű képességei. A Tengérát jellemző passzív szemléletből való átalakulásban Kína intézményi bázisa és az érzékeny nemzetközi problémák kezelésében való tapasztalata jócskán le van maradva lenyűgöző gazdasági sikereihez képest. Ez jelenti a hátrányát a más nagyhatalmakkal való együttműködés során.
Ezenfelül, mivel jelenleg lassabb, bár szokványosabb gazdasági növekedést produkál, az instabilitás és a kockázatok lehetősége felerősödött azáltal, hogy egy esetleges adósságválság veszélyével és a tőkekiáramlás destabilizációjával kell megbirkóznia. Ebből kifolyólag a gazdaságban elért sikerei nem szükségszerűen jelentenek nagyobb önbizalmat is fejlődésének ezen szakaszában. A kínai vezetők körében ez a folyamat nyugtalansághoz vezetett, mivel sokan aggódtak bizonyos külpolitikai döntések miatt, amelyek részben azt a célt szolgálják, hogy a belföldi problémákról valós vagy kitalált külföldi fenyegetések irányába tereljék a figyelmet.
Az ország történelmében folyton jelen volt a vezetőségre nehezedő nyomás, hogy stabilitást és sikert érjen el. Más nagyhatalmakkal ellentétben, amelyek felemelkedése folyamatosnak tekinthető, Kína visszatérő nagyhatalom – két évszázaddal ezelőtt a világ gazdaságának 30 százalékát tette ki, amely 1950-re már csak kevesebb mint 5 százalék volt. Még a kétszámjegyű növekedés után három évtizeddel is csak mintegy fele annak, amit egykor produkált.
Kína nem tartja magát egy megállíthatatlan gazdasági nagyhatalomnak, ahogy azt néhány nyugati megfigyelő állítja. Gyengeségei továbbra is korlátok közé fogják szorítani magatartását a nemzetközi porondon. A vezetés rájött, hogy egy esetlegesen bekövetkező gazdasági válság esetén sem fog tudni a nemzetközi közösség annyi támogatást nyújtani neki, nemcsak szükségleteinek hatalmas mennyisége miatt, hanem azért sem, mert a többi nagyhatalomhoz képest mások az érdekei.
Az elmúlt évtized nagy részében a Kínát ért súrlódások leginkább kereskedelmi és beruházási viták formájában mutatkoztak meg, amelyek azon nézeten alapultak, miszerint Kína nem tartja be a versenyszabályokat (lásd Hetedik és Nyolcadik fejezet). Az elmúlt időszak kiberlopással kapcsolatos vádjai csak tovább fokozták az ellenérzéseket, és azt a látszatot keltették Kínáról, hogy nem lehet megbízni benne. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy energia- és nyersanyagszükségleteinek biztosítása érdekében nem vonakodott attól, hogy vállalhatatlan vezetésű külföldi rezsimeket favorizáljon, aláásva ezzel az OECD irányelveit. Ezek az aggályok vélhetően a közeljövőben még nem foszlanak szerte, ami azt jelenti, hogy a Kínáról alkotott negatív vélemény továbbra is jelen lesz, sőt, akár erősödhet is.
Ez nem az az út, amelyen Teng Hsziao-ping évtizedekkel ezelőtt elindult. 1974 áprilisában az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén (UN General Assembly/UNGA) kijelentette, hogy Kína nem szuperhatalom, és nem is törekszik e státusz megszerzésére. Ha egy nap a vezetés mégiscsak fordulna egyet, és az országból világvezető nagyhatalmat akarna létrehozni, és ennek érdekében támadással és kizsákmányolással fenyegetőzne, a világ szocialistaimperialistaként azonosítaná őt. Ezt a vezetést cserbenhagynák, ellenszegülnének neki, és a kínai emberekkel karöltve buktatnák meg. 2003-ban Zheng Bijian politológus ismertette ezt, és kifejtette, hogy a kínai gazdasági fellendülésnek „békés felemelkedésnek” kellene lenni, amely a környező országokra kismértékű veszélyt jelenthet ugyan, de a világnak csakis előnyére válhat.
A körülmények azonban megváltoztak. Ahogy azt Douglas Paal Ázsia-szakértő elmagyarázta, Hszi Csin-ping 2013-ban tett kijelentései „a kiemelkedő vezető, Teng Hsziao-ping korábban mértékadó állításainak a végét jelképezik […] amelyek értelmében a külügyek terén tartózkodó magatartást kell tanúsítani. Hszi Csin-ping ehelyett egy aktív, fókuszált, stratégiai külpolitikát valósít meg, amely keretében az ország számottevően megnövekedett anyagi erőforrásait Kína álmának megvalósítására, azaz az egykori nagyságának visszaállítására használja fel.” Orville Schell, az Ázsia Társaság tagja így vélekedik: „Nosztalgiával tekintünk vissza azokra a napokra, amikor a kínai vezetők Teng Hsziao-ping intő szavait követték, amelyeket népe felé intézett […] Most azonban, ahogy Kína megerősödött, a vezetők […] már nem hajlandóak a »békés felemelkedés« fogalmát hangsúlyozni.” Az eszmecserék ma már arról folynak, hogy Kína növekvő nacionalizmusa és biztonságvédelmi érdekei mennyire szilárdították meg külpolitikai helyzetét. Ez kelti azt a hatást – akár igaz, akár nem –, hogy Peking arra használja fel gazdasági befolyását, hogy inkább alapvető érdekeit, semmint politikai kapcsolatait erősítse.

 

A szövegrészlet Yukon Huang: A Kína-talány megfejtése című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!