A régió egyetlen országa sem áll kizárólag kínai vagy amerikai befolyás alatt. Kambodzsa áll a legközelebb ehhez a helyzethez, de még ô is fenntart bizonyos szerény védelmi és kereskedelmi kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, és kezd kényelmetlenné válni számára a kínai dominancia. Kambodzsát ennek ellenére Kína kliensállamának kell tekintenünk. A legtöbb délkelet-ázsiai ország bizonyos mértékben „lavírozik”. Mindegyik próbálja megőrizni függetlenségét, valamint döntési és cselekvési szabadságát, ki akarja használni a mindkét nagyhatalommal való kapcsolat előnyeit, és valamennyien kénytelenek egy időben navigálni bilaterálisan – külön-külön a két nagyhatalommal –, trilaterálisan – a két nagyhatalommal egyszerre –, és multilaterálisan – a régió más jelentős hatalmaival (Ausztrália, India, Japán és Dél-Korea), továbbá az „ASEAN-centralitás” keretein belül.
Ha figyelembe vesszük, hogy Kína mennyire fontos Délkelet-Ázsia számára, akkor meglepőnek tűnhet, hogy mekkora hiány mutatkozik Délkelet- Ázsiában a Kínával kapcsolatos szakértelem területén. A Kínára vonatkozó ismeretek messze a legnagyobb mértékben a Vietnami Tudományos Akadémia Kína-tanulmányi Intézetében koncentrálódnak. A második legnagyobb és legjobb koncentrációt a Szingapúri Nemzeti Egyetem Kelet-ázsiai Intézetében találjuk – amely neve ellenére kizárólag a mai Kína tanulmányozására összpontosít. A Kelet-ázsiai Intézetben rendkívül magas színvonalú munka folyik, de munkatársai szinte kizárólag a kínai anyaországból származnak. Eredetileg gazdaságpolitikai kérdések tanulmányozása céljából hozták létre 1983-ban, aztán filozófiával foglalkoztak, de 1997-ben (az új igazgató, Wang Gungwu vezetése alatt) újból orientációt váltott – ettől kezdve Kínával kapcsolatos kérdésekben ad tanácsokat a szingapúri kormánynak. Utána következik a sorban a kicsi Kínai Tanulmányi Központ Jakartában, de ez valójában nem is intézet, mivel alapvetően a Kína iránt érdeklődő helyi szakértők fórumának összehívására szolgál.
Malajziában Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken meglepő módon csak néhány tudós dolgozik, aki alaposan ismeri a mai Kínát, de ezekben az országokban nem léteznek Kínát tanulmányozó központok. Az is meglepő, hogy a régióval kapcsolatos legfontosabb intézetben, a szingapúri ISEAS–Yusof Ishak Intézetben sincs olyan kutatói részleg, amely kifejezetten Kína régióban betöltött szerepét vizsgálná. Ennek figyelembevételével a tíz ország körében egyetlen említésre érdemes közös jellemzőt találtam: a mindent átható ambivalenciát. Vagyis mind a tíz ország ambivalenciát tanúsít mindkét nagyhatalommal szemben, és egyikben sem bízik meg igazán.
Bár Kína egyre nagyobb régiós aktivitása látszólag megállíthatatlan lendülettel halad előre, ami egyre jobban összeköti Kína és Délkelet-Ázsia társadalmait, és létezik egy nyilvánvaló, az egész régióra kiterjedő Kínához sodródási vagy elköteleződési trend, ennek sok délkelet-ázsiai szemében fonákja is van: Kína túl közel van, és mindenbe beleüti az orrát. Míg az Egyesült Államok pont az ezzel ellentétes problémával küszködik – az úgynevezett „zsarnoki messzeséggel” és a csak időszakos odafigyelés látszatával –, Kína puszta mérete és közelsége túlságosan nyomasztó sok délkelet-ázsiai ember számára. Kína mai délkelet-ázsiai kapcsolatai mélységes történelmi beágyazottsággal rendelkeznek (ezt az előző fejezetekben kifejtettem). A kínai hűbéri rendszer öröksége ott búvik meg sok ember elméjében Délkelet-Ázsiában, de a kínai anyaországban is, és ezt Kína szoros földrajzi közelsége csak még tovább erősíti. Gondoljanak vissza a 4. fejezetre, milyen volt ez a tributárius rendszer: hierarchikus, lényegében békés és kényszermentes, erősen rituális és behódoló jellegű, az árukereskedelemre is kiterjedt, szárazföldi és tengeri összeköttetéseken keresztül működött, és áthatotta Kína állítólagos kulturális felsőbbségének szimbolikája.
A régió egyes megfigyelői látnak arra utaló jeleket, hogy Peking megpróbálja feltámasztani ennek az ősi tributárius rendszernek legalább a gyakorlatait – egyfajta ázsiai „finlandizációt” akar. De ez itt a huszonegyedik század, és nem a Ming-dinasztia. Kínának az a problémája, hogy ma a régió legtöbb országa nem szeretne visszacsúszni ebbe a függő és megalázkodó kapcsolatba. Bilahari Kausikan, ez a nyugalmazott magas rangú szingapúri diplomata lényegretörően így fogalmazott: „Kelet-Ázsiában különösen nehéz elfogadni Kína központi szerepének és felsőbbrendűségének felfogását, mert erősen a revansizmus látszatát kelti”. Délkelet-Ázsia vonakodása, amelyet Peking megújult tributárius hozzáállásával szemben tanúsít, többféle formában is megnyilvánul, de ennek egyik kulcsfontosságú eleme a behódolás.
Kausikan így beszél erről: Kína nem pusztán érdekeinek figyelembevételét akarja elérni, hanem azt, hogy az érdekei előtt való meghódolás teljesen áthassa az ASEAN-tagállamok gondolkodásmódját. Azt akarja, hogy a kapcsolatot ne egyszerűen az ASEAN és Kína érdekeinek kölcsönös figyelembevétele határozza meg, hanem a „megfelelő gondolkodás”, amely „megfelelő magatartáshoz” vezet… Ez a triviális magatartás, amelyet Kína időnként megpróbál másokra rákényszeríteni, kiemeli, hogy milyen gondolkodásmódot akar beépíteni az ASEAN-ba ezzel a szinte pavlovi kondicionálással. Ez nem mindig működik, és néha kontraproduktív lehet. De elég gyakran, elég jól és elegendő ASEAN-tagállammal működik ahhoz, hogy Kína kitartson hozzáállása mellett.
A szövegrészlet David Shambaugh: Ahol nagyhatalmak találkoznak című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!