Az elképzelés, hogy a gazdaság egy önérdek által működtetett gépezet, metaforikusként természetesen elfogadható, és még mindig úgy tartják, hogy a legjobb alapja lehet a gyakorlati gazdasági szakpolitikák megalkotásának. Vagy viszonylag pontos módja lehet a gazdasági és a morális ügyek ábrázolásának. Tehát szükséges feltennünk a kérdést, hogy miért lenne jó elvetni a mechanikus metaforát? Az a legjobb, ha bemutatom, hogy ennek pozitív, valódi következményei lennének. Hasznos az óramű-metafora? A fizikában számottevő praktikus előnnyel rendelkezik az az elképzelés, hogy a világ egy gépezet, amelyet számításokkal leírható részecskék és erők alkotnak. Az elképzelés matematikai kidolgozása a fizikai tudományokban (habár hamis, ha általánosítjuk) hozzájárult a működő kenyérpirító, az űrhajó és a gyógyászati eszközök tervezéséhez.

A közgazdaságtanban másrészt kérdéses, hogy a mechanikus metafora matematikailag bonyolult kidolgozásának volt-e egyáltalán gyakorlati haszna. A legtöbb tudományos cikk „szakpolitikai javaslatok” résszel zárul, azonban ezt gyakran félremagyarázzák, és így csupán ritkán járul hozzá a tényleges állami és üzleti eszmecserékhez. A legfontosabb gazdaságpolitikai újítások nagy részének, mint például Franklin Delano Roosevelt New Dealjének, a keynesi aktivista makroökonómiai politikáknak, Ronald Reagan és Margaret Thatcher kínálatösztönző gazdaságpolitikáinak és a globális szabadkereskedelem támogatásának kevés vagy semmilyen köze nem volt a neoklasszikus közgazdaságtan kifinomult matematikai alkalmazásaihoz. A New Deal és a keynesi politikák közvetlen válaszként szolgáltak az „önszabályozónak” feltételezett „gépezet” kudarcára. A kínálatösztönző gazdaságpolitika – amely ismét előkerült Donald Trump első költségvetési tervezetében 2017-ben – egy kispályás közgazdász, Arthur Laffer szalvétára firkantott grafikonján alapul, és nélkülöz mindenféle, azt alátámasztó bonyolult matematikai modellezést vagy empirikus vizsgálatot. Habár már cikkek százai részletezték egyre bonyolultabb módokon, a szabadkereskedelmi politikák mögött meghúzódó alapötlet egy egyszerű történetből ered. Ezt David Ricardo klasszikus közgazdász írta le 1817-ben, és a textil- és borkereskedelmet folytató Angliáról és Portugáliáról szól.

Hozzá kell tennünk, hogy azokban az esetekben, amikor magas szintű matematikai elméleti eredményeket és empirikus modelleket alkalmaznak a való életre, az eredmények gyakran nem biztatók, sőt időnként kimondottan zavarba ejtők. A szakmának tetszett például Myron Scholes, Fischer Black és Robert Merton részvényopciók árazására vonatkozó szabálya – olyannyira, hogy Scholest és Mertont a közgazdasági Nobel-emlékdíjra jelölték 1997-ben. Az ezt követő évben az erre a szabályra épült, és Scholest és Mertont is a csapatban tudó Long-Term Capital Management vállalat látványosan összeomlott, amikor a piacok kevésbé bizonyultak kiszámíthatónak, mint ahogyan azt a szabályuk feltételezte. Egy másik esetben a politikai körök zsibongását váltotta ki, amikor Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff közgazdászok bemutatták a magas államadósság és a lassú gazdasági növekedés közötti összefüggést tartalmazó adatelemzés eredményeit. Thomas Herndon, a Massachusettsi Egyetem közgazdász hallgatójának ismételt kísérlete viszont felfedte, hogy elemi hibák miatt az eredmény helytelen. Úgy látom, hogy a szakmában – a „merevséghez” ragaszkodás ellenére – a közgazdaságtan jól le van maradva a nem kielégítő, ismételt kísérletek miatti aggodalmak megoldásában (ez a vizsgálatok megismétlését jelenti, mely során meggyőződhetünk arról, hogy az eredmények megállják a helyüket), vagy ha a megerősítési torzítást (a hajlamot arra, hogy azt „találjuk”, amire számítunk) és a publikációs torzítást (mármint néhány tanulmány asztal alá söprését) vizsgáljuk. Az ismétlés és a torzítás témája sokkal jelentősebb figyelmet kapott a pszichológia és az orvostudományi kutatás területén.

A newtoni fizika drámai gyakorlati hozzájárulásával szemben, a newtoni paradigma „tudományos” kidolgozása a közgazdaságtanban nem hozta meg a várt eredményt. Mondhatnánk, hogy a legnagyobb hozzájárulása a teljes foglalkoztatás – mármint a neoklasszikus közgazdászoké, akik megtalálták a módját annak, hogyan jussanak jövedelemhez matematikai tudásuk csillogtatásával. Káros ez a metafora? Véleményem szerint, igen. Egyrészt támogatta a naiv és felelőtlen neoliberális piacpárti politikákat, másrészt a naiv és megvalósíthatatlan piacellenes alternatívákat.

A könyvrészlet a 2019. augusztus 28-án megjelenő Julie A. Nelson: Emberarcú közgazdaságtan (Pallas Athéné Könyvkiadó) című könyvből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!