Az egyre gazdagabb és iskolázottabb populáció rendszerint új élményekre éhes, és ezért, természetes módon vonzódik a nagyvárosokhoz, melyek az újszerű élvezetekre specializálódnak. az újdonság maga is egy luxustermék. Csak a gazdag embernek van elég pénze megunni, hogy minden nap kiváló hétköznapi ételeket ehet. ahogy egyre gazdagabbá válik a világ és nőnek az egyenlőtlenségek, egyre többen hajlandóak megfizetni az új és drága élmények végeláthatatlan sorát, amelyekhez a nagyvárosokban hozzájuthatnak hatalmas mennyiségû kiadvány és weboldal törekszik arra (és bukik elkerülhetetlenül bele), hogy lépést tartson minden kiállítással, éttermi megnyitóval, koncerttel és más olyan eseménnyel, amelyekre hetente sor kerül Barcelonában, Los Angelesben és Tokióban.

Ezek az élmények olyan nagy számban fordulnak elõ és olyan múlékonyak, hogy lehetetlennek tűnhet felmérni a város általános életstílusára kifejtett hatásukat. hogyan válogassunk közöttük és döntsük el, hogy a városok ezektől kellemesebb lakóhelyekké válnak-e vagy sem? A közgazdaságtan egyik legalapvetőbb elve az, hogy az ingyen ebéd ritka, és a piacoknak egyensúlyra van szüksége. a befektetõk akkor dönthetnek magasabb hozamú eszközök mellett, ha magasabb kockázatot vállalnak; a kertvárosok lakói pedig akkor lakhatnak nagyobb telkeken, ha vállalják, hogy távolabbról járnak munkába. a nagyvárosi térségek összehasonlítása során három tényezõ egyensúlyát vizsgáljuk: a jövedelmekét, az árakét és az életminőségét. legtöbbször a magas bérek és a magas árak kéz a kézben járnak; a magas lakhatási költségekkel fizetünk a magas jövedelmű városban való életért. Azonban még árak és az egyéni készségek korrekciója mellett is nagy különbségek vannak a reál- jövedelmek között. Egyes városoknak, mint san diegónak és ho- nolulunak, szokatlanul alacsony a reáljövedelme, míg másoknak, mint a texasi dallasnak és a minnesotai Rochesternek ugyanakkor szokatlanul magas.

Szóval az összes honolulu-lakónak dallasba kellene rohannia? Persze, hogy nem. A magas reáljövedelmek ellensúlyozzák a fagyos rochesteri teleket és a kánikulai dallasi nyarakat. Az alacsony reáljövedelmekkel fizetjük meg a kellemes san diegó-i és honolului lét árát. A piac többé-kevésbé működik, és amikor egy városban túlságosan magasak a lakhatási költségek a jövedelmekhez viszonyítva, biztosak lehetünk benne, hogy van valami jó abban a helyben. ha egy kiemelkedően vonzó térségben magasak lennének a bérek és alacsonyak az árak, az ezrével vonzaná az új lakókat, ami a megélhetés árának gyors emelkedésével járna. Egyszer megbecsültem, hogy melyik amerikai nagyvárosi térség a legdrágább a bérek állandó szintje mellett, és azt állapítottam meg, hogy a tíz csúcsvárosból kilenc Kalifornia tengerpartján található. A tizedik honolulu volt. Amikor viszont olyan helyet keresünk, ahol különösen alacsonyak az árak a jövedelmekhez képest, akkor azokat vagy túlságosan hideg vidékeken találjuk, mint az alaszkai Anchorage-ot, vagy túl forrókon, mint a texasi Midlandet. a legroszszabb tízes lista többi városának, mint Detroitnak és Trentonnak, valami más hátránya van, esetleg a bűnözés vagy a munkanélküliség.

A reálbérek (a helyi árakhoz igazított jövedelmek) hatékony mutatói egy város adottságainak. ha valahol szokatlanul alacsonyak a bérek, ott az életszínvonal biztosan magas. Ha valahol különösen magasak a bérek, akkor ott valami gond rejlik a háttérben. Némileg ellentmondásos módon, a new yorki reálbérek csökkenése nyújtja a legjobb bizonyítékot arra, hogy a nagyvárosi kényelmi szolgáltatások értékesebbé váltak. A városok mérete és a reálbérek között erőteljesen pozitív viszony állt fenn 1970-ben. A reálbérek 3%-kal nõttek, ahogy egy térség népessége megduplázódott. Ugyanez a viszony fennállt még 1980- ban is. az 1970-es években, amikor new york egy „harctér” volt, a munkásoknak folyton veszélyességi pótlékot kellett fizetni, hogy elviseljék a város problémáit. Ezek a magas reálbérek a város hanyatlásának jelzői voltak (a fájdalmasan magas bűnözési rátáé és a városi adottságok elértéktelenedéséé), nem pedig a város sikeréé.

1980 óta a térség populációja és a reálbérek közötti kapcsolat kiegyenlítődött, és jelenleg negatív. a 2000-es évben az emberek készek voltak alacsonyabb reálbérért dolgozni, hogy New Yorkban élhessenek; ez azt jelenti, hogy annak ellenére jöttek New Yorkba, hogy a magas árszínvonal letarolta a magas béreket. Nem mintha New York termelékenysége nem lett volna magas: a város nominálbérei, amelyek a termelékenységet tükrözik, minden addiginál magasabbak voltak. Ám a városi élet iránti kereslet által felkorbácsolt lakóingatlanárak még a nominális jövedelmeknél is jobban nőttek. Ha a lakóingatlanok ára a nominálbérekhez viszonyítva megfelelően növekszik, ahogy ez történni szokott akkor, amikor a városok még kellemesebb helyekké válnak, a város sikerének ebben az idõszakában a reáljövedelmek akár csökkenhetnek is. Manhattan harctérből szórakozóhellyé alakult, és az emberek hajlandók voltak fizetni (alacsonyabb reálbéreik formájában) azért a privilégiumért, hogy ott élhetnek.

 

A szövegrészlet Edward Glaeser: A város diadala című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!