– Szent egek, ez kész katasztrófa volt! – sopánkodott Mark, arcát a kezébe temetve. – Minden szempár rám meredt! Várták, hogy a vezetőjük majd előrukkol valami bölcsességgel, én meg köpni-nyelni nem tudtam! Biztos, hogy ezek után jó néhány hétig eléjük sem merek állni! Találjunk már ki valami jó kis ürügyet, hova tűntem! Mondhatnád azt, hogy elhívtak egy humanitárius segélyszolgálathoz. A küldetés közben megsebesülök, és hősként térek vissza! Addigra meg már senki nem fog arra emlékezni, mekkora balfék vagyok! – Tényleg durva kérdést kaptál! – ismerte el Leroy, és körbenézett, hogy valami ülőhelyet keressen magának Mark papír- és könyvkupacokkal borított irodájában. Miután látta, hogy lehetetlen a küldetés, nekidőlt a falnak. – Ennek ellenére szerintem nem volt annyira borzasztó a válaszod, hogy el kellene menekülnöd, és be kellene állnod a cirkuszba. Mark felpillantott, az arcán megjelent az ismerős félmosoly. – Cirkusz… egész jó gondolat, barátom! – de aztán elkomorult. – Régebben nem fordult velem elő olyan, hogy ne tudtam volna kapásból válaszolni! Mindennel képben voltam, amivel a csapatom épp foglalkozott! A szabályzat minden egyes sorát kívülről fújtam, és mindenkit név szerint ismertem. Tudtam mindegyikükről, mi történt velük előző héten, és kilencvenöt százalékos pontossággal meg tudtam jósolni, mi lesz velük a következő héten. Micsoda dicsőséges időszak volt is az! Most meg annyira gyorsan változik minden, hogy ebben a mátrixrendszerben, amelyben működünk, már a szervezet struktúráján sem tudok eligazodni – arról meg nem is beszélve, hogy azt sem tudom, kit hogy hívnak és mi a munkaköre! És az olyan kérdések, amelyet ma Rob feltett… – Simon tette fel azt a kérdést – szólt közbe Leroy. – Rob hat héttel ezelőtt kilépett, hogy saját vállalkozásba fogjon. – A fenébe is! – hörgött fel kínkeservesen Mark. – Akkor meg Simon! Igazából át sem látom, mit csinál a csapata! Fogalmam sincs, miért alám tartoznak! Kizárt dolog, hogy érdemben hozzá tudnék tenni valamit is az ő munkájához, vagy hogy segíteni tudnék neki egy-egy probléma megoldásában!

Én vagyok a világ legrosszabb vezetője! – Azért gondolod így, mert nem tudsz megoldani egy technikai problémát? – kérdezte Leroy kétkedve. – Jaj, ne gyere már nekem ezzel a HR-es dumával, Leroy! Tudom jól, hogy szerinted nem kellene az embereimmel technikai dolgokkal foglalkoznom, de az a helyzet, hogy ebben tudok a legtöbbet segíteni nekik. Erre most meg kapok egy ilyen csapatot, amelyik egyáltalán nem tud rám támaszkodni! – Mark, tudom jól, hogy te a régimódi vezetési technikát részesíted előnyben. Azzal is tisztában vagyok, hogy a fogós problémák megoldásánál szeretsz a szakértelmedre alapozni. De úgy vélem, manapság nem erről szól a vezetés. Nemrégiben megfogalmazódott bennem néhány gondolat azzal kapcsolatban, miben kell változniuk a vezetőknek. Ezek az ötletek ugyan szembemennek az ösztönös elgondolásainkkal, de hasznosak. Egy ilyen délelőtt után, mint a mai, talán még te is érdekesnek találod őket! – Most viccelsz, Leroy? Hát nem ismersz? Hát nem voltál még az otthonomban? Még az intuitív vezetést sem vagyok képes jól elsajátítani! Ami pedig még azon is túlmutat, az biztosan nem az én asztalom! Hacsak ezek a te ösztönös elgondolásokkal szembemenő ötleteid nem arról szólnak, hogyan lehet időutazást végrehajtani ahhoz, hogy az ember az összes dolgát megoldja! Kétszer annyi erőfeszítésembe kerül átlátni a dolgokat, mint régen – lásd a mai katasztrofális teljesítményemet! Leroy felnevetett. – Ember, hát te tényleg emiatt törsz pálcát a saját fejed felett? Látod, pontosan erről beszélek! A belső sugallatunk bizonyos módon megsúgja nekünk, mit kellene tegyünk, de az okos vezetési tendencia ennek pont az ellenkezőjét erőlteti. Például azt, hogy törekedjünk, ahogy te is, minél több részlet megismerésére – holott jobban járnánk, ha kiszállnánk ebből az egész „ismerjük meg a részleteket” buliból. – Tudom, hogy ezek az új elméletek számodra rendkívül érdekesek, barátom, elvégre te egy igazi HR-es guru vagy! Én viszont csak egy egyszerű kis programozó, aki hirtelen csak azon kapta magát, hogy egy csapat vezetését testálták rá, holott ez a tevékenység meghaladja az agyi képességeit. A túlélésért küzdök itt! Még arra is alig jut időm, hogy vegyek valami harapnivalót ebédre, és aztán az egyik megbeszélésen behabzsoljam! Amúgy arra van lehetőség, hogy ezt a tudást folyékony formában töltsem magamba? – érdeklődött Mark, miközben beletúrt a mellette lévő széken tornyosuló papírhalomba. – Vagy ami még annál is jobb lenne: tabletta formájában lenyeljem? Mert hát még inni sincs időm! De mindegy is!

 

A szövegrészlet Jennifer Garvey Berger: Hogyan kerüljük el a vezetés elmecsapdáit? című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!