Az utóbbi évtizedekben – a globalizáció fénykorában – megkapó egyszerűséggel le lehetett írni a gazdasági fejlődés hajtóerejét a világban. Küszködő és gyakran elszigetelt, a szegénység mocsarában vergődő, tisztességes jövedelmet biztosító munkára vágyó emberek tömegével bíró országok egész sora kínált olyasmit a fejlett világ vállalatainak, aminek azok nem tudtak ellenállni. Japán, Korea, Kína és az ázsiai tigrisek olcsó munkaerőt és laza munka- és környezetvédelmi szabályozást kínáltak – cserébe azért, hogy a világ gyártóüzemei vagy back-office szolgáltatói lehessenek. Elméletben mindkét fél nyert. A felemelkedő országok középosztálya sok milliónyival bővült, és a GDP növekedése csak úgy szárnyalt.

A fejlett országokban pedig nőtt a profit, bővültek az exportpiacok, a fogyasztók élvezték az olcsó áruk előnyét, a magasan képzett dolgozók pedig válogathattak a vonzó állások között. De valamikor úgy a múlt évtizedben ennek a szövetnek a szálai elkezdtek felfesleni, annyira, hogy a globalizáció modellje már nem működik megbízható keretként a gazdasági fejlődés számára sem a fejlődés létráján felfelé igyekvő államoknak, sem azoknak, amelyek épp a létra alsó fokaira igyekeztek feltornászni magukat. Ennek a változásnak a középpontjában azok az országok álltak, amelyek addig kiszervezték a munkát, és ezzel Kína, Japán és Korea olcsó termékeit élvezték. Ezek az országok behúzták a féket, most már inkább arra ösztökélik vállalataikat – szabályozással és politikai nyomással – hogy hozzák vissza gyártóipari és szolgáltatói tevékenységeiket saját országaikba, ezzel támogatva hazai gazdaságukat. Ezzel egyidejűleg a multinacionális cégek elkezdték az alacsony munkabérű országokban kialakított nemzetközi jelenlétüket csökkenteni, mivel a populista kormányok előretörése fokozta a globális ellátási lánc kockázatát és nehézségét. Ráadásul a munkaerő-arbitrázsnak nincs már akkora jelentősége, mint régen. A versenyelőnyt már nem a távoli ország olcsó munkaereje jelenti, hanem egyre inkább a még olcsóbb, okosabb és többre képes robotok és a mesterséges intelligencia eszközei, programjai.

A globalizáció megrendülése vákuumot hagyott maga mögött, amit csak egy új gazdasági fejlődési modell tud kitölteni. Nézőpontom szerint ezt a légüres teret optimális módon a Local First (Kezdjük helyi szinten!) stratégiával lehet betölteni. Azaz önellátó, önálló és folyamatosan fejlődő helyi gazdasági ökoszisztémákkal. A legjobb érv arra, hogy a már megszokott, túlnyomórészt internacionalista keretrendszert Local First stratégiává fejlesszük az, hogy a globalizációval a látszattal ellentétben nem nyert mindenki. Igen, a középosztály és a vállalati nyereség világszerte növekedett, a működés hatékonyabb lett, az ipari termékek ára nem szállt el, és egyre több ember vett részt az egyéni technológiai és kommunikációs eszközök forradalmában. Ám ezek az – elsődlegesen GDP növekedés formájában megnyilvánuló – előnyök csak elkendőzték a globalizáció bénítóan negatív hatásait. Először is, azok az emberek, akik kiestek a munkaerőpiacról – márpedig minden országban jelentős csoportok nem tudták állni a versenyt – láthatatlanok voltak; rengetegen voltak, akik képzettségüknél alacsonyabb szintű munkát végeztek, és ahogy a globalizáció egyre erősödött, úgy váltak ők egyre kevésbé észrevehetővé. Általánosságban szólva, miközben a GDP számai általános globális jólétről tanúskodtak, az alkalmazottak széles rétegei jövedelmük stagnálásával és hanyatlással szembesültek.

Közben a GDP szárnyalása elfedte az olyan, nehezebben megfogható és számszerűsíthető dolgokat, mint a környezet leromlása, a munkahely bizonytalansága és a juttatások hiánya vagy egyes közösségek életminőségének csökkenése. 2017-ben született cikkünkben Colm Kellyvel tárgyaltuk a globalizáció árnyoldalának fő elemeit – különösen az iránti aggodalmunkat fejeztük ki, hogy az üzleti eredmények és a társadalmi haladás már nem növekednek azonos ütemben, sôt, már nem is mérik őket össze vagy említik őket egymás mellett.1 Amint írtuk, ez egy viszonylag új jelenség. A globalizáció uralkodóvá válása előtt és elterjedésének korai szakaszaiban az üzleti siker szorosan összekapcsolódott az üzlet közegét képező közösség vagy társadalom sikerével. A tőke ott keletkezett és maradt elsődlegesen, ahonnan a dolgozók és az ügyfelek származtak, még akkor is, ha egy része az adott térségen kívüli értékesítésből eredt. Gondoljunk arra a világra, amelyben Adam Smith élt, amikor A nemzetek gazdagságát írta (The Wealth of Nations 1776); ha az üzleti vezetők akkoriban nem figyelnek az emberek igényeire, kiprédikálták volna őket a vasárnapi misén, és kiközösítették volna őket a helyi városgyűléseken, megszégyenítve őket, amiért nem fordítják
profitjukat a környék és a helyiek javára.

 

A szövegrészlet Blair H. Sheppard: Tíz év múlva itt az éjfél című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!