Nagyon hasonlóan a válsághoz, a történelem eszméje is hordoz bizonyos alapvető és produktív kétértelműséget: ez most vajon felelevenítés, vagy maga a valóság? Ez egyértelműen kapcsolódik a francia és a német nyelv regiszteréhez, ahol ugyanazt a szót használják a „történet” és a „történelem” kifejezésére (histoire/geschichte). De még az angol nyelvben is, ahol külön szavak állnak a rendelkezésünkre a két fogalom megkülönböztetéséhez, az általános használat akkor is sugalmaz bizonyos mértékű közös vonatkozást. Ha olyasmit akarunk megnevezni, ami a múlthoz tartozik, akkor történelemként írjuk le (mint például a „You’re history!” című dalban). Ám ugyanezt a kifejezést használjuk akkor is, ha a múltról szóló történeteket mesélünk. Az elméleti diskurzusban is fennmarad a kettős jelentés. Johan Huizinga holland történész a kifejezés meghatározására irányuló próbálkozásai során megfigyelte, hogy a történelem vagy valami olyasmire vonatkozhat, „ami már megtörtént”, vagy pedig valami olyan eseménynek a „narrációjára, ami már megtörtént”. Ez a kétértelműség azért fontos, mert feltárja a képzelet történelmet támogató és destabilizáló erejét. A történelem számos módon elbeszélhető – egyrészt abból a szempontból, hogy a történészek hogyan mondják el a történeteket, másrészt abból a szempontból, hogy végül mely történeteket mondják el nekünk.

Ennek eredményeként megsokszorozódnak a történelmi diskurzus és a történelemmel mint fejlődési folyamattal kapcsolatos képzetünk közötti lehetséges kapcsolatok. A diskurzus különféle módjai különféle történelmi nézeteket képesek létrehozni. A huszadik században a történészek és a történelemfilozófusok kétféleképpen közelítették meg ezt a dilemmát. Az első módszer tüzetes vizsgálatnak veti alá, kodifikálja és szabályozza a történelem tanulmányozását. Ez volt az angolszász és az amerikai történészek preferált megközelítési módja, akiket a pozitivista-empirista filozófia iránti fogékonyságuk arra késztetett, hogy a tények megfelelő vizsgálatának fontosságát hangsúlyozzák. Ebben a tradícióban a narratív diskurzus semleges eszköznek minősül, amelyet a történelmi tények tisztázására használnak. A másik módszer ehelyett a narratívát nyelvészeti és kulturális formaként kezeli, amely a történelmi jelentés létrehozásának szerves részét alkotja. Ez volt a történelemfilozófusok és az új történelmi teoretikusok kedvelt megközelítési módja már az 1960-as évek környékén és 1980-tól kezdődően ma is, ezenkívül a történészek gyakorlatát is befolyásolta. Mostanáig már nagyon sokat írtak a történelem és a narratíva kapcsolatáról.

A mi céljainkból most az a legfontosabb, ahogyan ezek a viták olyan találkozások hosszabb és valójában folyamatos sorozatába illeszkednek, ahol a történelem erőteljesen támaszkodik a képzeletre. Ebben a fejezetben helyreállítom ezt a sorozatot, olyan terepre követve azt, ahol a történelem elképzelt és fejlődési aspektusai közötti határvonalak teljes mértékben elmosódnak. A Michel de Certeau írásaiban kibontakozó ismeretelméleti válság eszméjét választottam kiindulási pontként. De Certeau a sok francia gondolkodó egyike volt, akik az 1960-as években hozzájárultak a történelemfilozófia forradalmasításához, de ő azért volt egyedi, mert ezzel együtt a történelemírás (avagy történettudomány) metatörténelmét is kidolgozta. Ebben a történelemben központi szerepet játszik a válság. Beszámolója azonban a korszakolással és a kronológiával kapcsolatos megfigyeléssel kezdődik. „A történettudomány elválasztja egymástól a jelent és a múltat” – írja de Certeau –, „de folyton a felosztás kezdeti cselekményét ismétli.” Ennek eredményeként különös kapcsolat jön létre a történelmi diskurzus és a különféle, általa bevezetett időbeni törés vagy szakadás között. „Minden »új« korszak teret biztosít a diskurzushoz annak mérlegelésére, hogy mindaz, ami megelőzte, az már »halott«-e”, ennek ellenére minden új diskurzusnak szembe kell néznie és tájékozódnia abban a múltban, amelyet „már … meghatároztak a korábbi szakadások”. Más szavakkal: létezik egy újra meg újra fellépő hajtóerő, amely arra késztet minket, hogy a történettudomány minden módozatában válasszuk szét a múltat és a jelent, de ez alapvetően lehetetlen. Ennek eredményeként valójában csak az különbözteti meg egymástól az egyes módokat, ahogyan a korábbi kronológiai felosztáshoz való viszonyukat tárgyalják.

 

A szövegrészlet Amin Samman: Történelem a pénzügyi időkben című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!