Érzelmi reakcióink morális tudást tartalmaznak. Az etika megköveteli tőlünk, hogy felismerjük, mi zajlik a szívünkben, mik a megérzéseink a különböző helyzetekben. Különösen azok az érzések fontosak, amelyek kényelmetlenek számunkra. „Vajon miért nyugtalanít ez a dolog (vagy ez az ember)?” vagy „Miért érzem úgy, hogy felbosszant?”. Ezek a kérdések feltételeznek egyfajta figyelmet. Természetesen az, hogy odafigyelünk az érzéseinkre, nem azt jelenti, hogy átengedjük nekik a végső, döntő hangot a véleményünk vagy döntéseink kialakítása során, sokkal inkább azt, hogy olyan helyzetbe hozzuk magunkat, amelyben eldönthetjük, milyen szerepet is szánunk nekik.

Számos filozófiai megközelítés nem számol az érzésekkel az etikai megértés egyik módjaként. A legideálisabb változatban is értéktelennek minősítik õket, rosszabb esetben az etikára leselkedő valós veszélyt látnak bennük. Az etika ezen modelljeiben jellemző vélekedés szerint a gondolatok megbízhatóak – mert feltételezhetően észszerűségen alapulnak –, míg az érzések inkább fojtogatnak bennünket; akaratlanok, és így észszerűtlenek. Amikor az érzések felerősödnek, akkor – ezen ortodox felfogások figyelmeztetése szerint – minden bizonnyal tévútra vezetnek bennünket. Ez az álláspont átitatja a nyugati etika történetét. Gyökerei legalább Platónig vezethetők vissza. A Phaidroszban Platón feltárja előttünk az érzésekhez kapcsolódó hármas lélekfelfogását. A lélek legmagasabb szintű formáját annak racionális része képviseli, amely a fejünkben, a szemeink mögött helyezkedik el; ez a hely, azaz a test legmagasabb pontja szimbolizálja ennek a lélekrésznek a fontosságát és a többi, alsóbb rész irányításában betöltött szerepét: ezek a mellkasban helyet kapó indulatos lélek (szív és érzelmek), valamint a vágyódó lélek, amely az alhasban (az evés-ivást befolyásoló lélekrész), valamint az ágyék területén (a szexuális vágyért felelős rész) helyezkedik el.

Platón úgy vélte, hogy egy egészséges vagy megfelelően rendben tartott emberi életben a lélek racionális része gyakorolja a hatalmat az indulatos és a vágyódó lélekrész felett. Ezen modell értelmében az etikus élet az észszerűség követését jelenti ahelyett, hogy beadnánk a derekunkat indulatainknak vagy vágyódásainknak. Az, hogy Platón méltatlannak vélte az érzelmeket arra, hogy a morális tudás vagy a morális tekintély forrásai legyenek, az azóta kialakult erkölcsfilozófiai elméletek jelentős részének is gerincét képezi, továbbá a kereszténység egyik fő tanításává vált, amelyben az isteni megvilágosodás lépett az észszerűségről szóló etikai magyarázat helyébe. Bár itt a meghatározó erő a megvilágosodás lett a ráció helyett, a természetes emberi érzelmeket éppúgy megbízhatatlannak és morális értelemben gyanúsnak kezelik. A katolicizmus úgynevezett hét főbűnét – kevélység, fösvénység, bujaság, irigység,torkosság, harag, jóra való restség – tipikusan úgy értelmezik, minta züllött érzelmeknek vagy vágyaknak történő behódolást.

A korai kereszténység Szent Pál-i írásait, illetve Szent Ágoston tanításait – csak hogy két igazán figyelemre méltó és nagy hatású példát emeljünk ki – átszövik a bűnre csábító érzelmek miatti aggodalmak. Az érzelmek gyanúsnak bélyegzése aggodalommá alakult minden olyan etikai döntés kapcsán, amely azon alapul, amit Kant emberi „hajlandóságoknak” nevezett.Vannak természetesen ellenpéldák is, például Nietzsche írásai vagy az emberi érzelmek átértékelése a skót felvilágosodás részéről, David Hume és Adam Smith munkáiban, azonban történelmileg ezek az elméletek csupán kisebbségi véleményt képviselnek. A modern pszichológia képviselői és a feminista gondolkodók erőteljes korrekciót szolgáltattak a megbízható észszerűség/megbízhatatlan érzelmek kettőssége körül mozgó elméletekhez. Munkásságukat a 4. fejezetben vázolom a szeretetről mint elsődleges morális fogalomról szóló részben. Az etikai megfontolások során készségeink a saját érzelmi életünkre fordított figyelemtől függenek, aminek vonatkozásában különösen azzal kell tisztában lennünk, hogy mit taníthatnak nekünk az érzelmeink. Először is azért lehetnek tanulságosak, mert kulcsot adnak a kezünkbe őstörténetünkben szereplő értékek és felelősségvállalások felderítéséhez. Én az 1940-es, 50-es, illetve 60-as évek Amerikájának vidékies és szegregált déli részén felnőve azt tanultam, hogy ösztönösen gyanakvónak kell lennem a tőlem különböző emberekkel szemben. Ez számomra különösen igaz volt az afrikai amerikaiak vonatkozásában. Már középiskolába jártam, mire fekete osztálytársaim lettek. A főiskolás évek további mélyreható tapasztalatot jelentettek annak kapcsán, hogy mit tanulhatok, ha érzelmi és intellektuális értelemben nyitok a fekete ismerőseim élettapasztalatai felé. Arra, hogy kollegiális kapcsolatokat és tartós barátságokat is alakíthassak ki feketékkel, még később került sor.

Az érzelmi reakciók nem úgy alakulnak, ahogyan „éppen érezzük magunkat”, hanem az erkölcsi normáinkat tükrözik – akár jó, akár (és legtöbbször inkább ez a jellemző) rossz irányban. Másodszor, a mérleg pozitív oldalán, az érzelmek abban az értelemben is tanulságosak, hogy a mások iránti együttérzés – vagy egyszerűen csak az együvé tartozás érzése – olyan mély emberi kapcsolatrendszerről tanúskodik, amely nem értelmezhető észszerű vagy logikus folyamatként. Egy dolog tisztelni valamifajta nemes ideált – mint amilyen például az emberek közti alapvető egyenlőség –, azonban a tettek valódi hajtóereje egy másik ember jelenlétére adott reakcióból fakad. A kapcsolódás érzése nélkül az etikai ideálok jelentős része, amelyhez racionális úton jutunk el, nem nyújt motiváló vagy állhatatosságot biztosító erőt. Jézus példabeszédében a jó szamaritánus nem valamiféle morális ideál alapján cselekedett, hanem „megindította a szánalom”, amelyet a földön fekvő megvert férfi iránt érzett.

 

A szövegrészlet Larry R. Churchill: Etika mindenkinek című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!