Az etika tanulmányozása javarészt válaszreakciót jelent az önmagunk iránt érzett természetes kíváncsiságra, továbbá az életünk változó mintázatai miatti rácsodálkozásra. Minden ember különleges, és nem pusztán azért, mert megismételhetetlen a génállománya, hanem saját történetünk, környezetünk és az életünkre gyakorolt hatások miatt is. Már egészen kicsi gyermekként is megérezzük saját különlegességünket, amelyet megerősít az, hogy mindannyian saját, egyedi nevet kapunk. A kíváncsiság az iránt, hogy mitől is vagyunk önmagunk, az igény, hogy felfedezzük, mi a különleges bennünk, szükségszerűen hozza magával az etika kérdéseinek tanulmányozását.

A bennünket érő egyedi társadalmi, környezeti és egyéb hatások tükröződnek abban, ahogyan a világot és önmagunkat morális értelemben felmérjük. Bár a biológia sok mindent meghatározhat, szociális, pszichológiai és kulturális értelemben meglehetősen nyitottak vagyunk. Ezeket az előre meg nem határozott dimenziókat alakítják végeredményben az erkölcsi normáink. Az etika egyik fő hajtóereje az a vágy, hogy felderítsük a bennünket formáló egyedi morális tényezőket. Egy bizonyos korlátozott, még is alapvető fontosságú értelemben megválaszthatjuk, kivé váljunk. Az etika komoly művelése ott kezdődik, amikor a kíváncsiság arra indít bennünket, hogy tudatosan válasszunk ahelyett, hogy engednénk a szokásoknak vagy a hajlamainknak.

A 2. és 3. fejezetben tárgyalt etikai készségek segíthetnek felfedezni a képességet egy olyan erkölcsi élet választására, amelyet joggal nevezhetünk a „sajátunknak”. Az etikáról szóló könyvek rendszerint tömve vannak problémákkal és a megoldásukra szolgáló elméletekkel. Ugyanakkor az etikát tanulmányozók rendszerint nem azért fordítják a figyelmüket a tárgy felé, mert erkölcsi értelemben kicsúszott a talaj a lábuk alól valamely bonyolult probléma nyomán. Azért fordulnak az etika felé, mert hozzájuk képest másként gondolkodókba botlottak, vagy egyre inkább úgy érzik, már ők maguk sem úgy gondolkodnak, mint főiskolás éveik előtt, illetve mielőtt a kórház égési osztályára osztották volna be őket, vagy mielőtt szeretett nagymamájuk elhunyt volna. Úgy vélem, ez a helyzet akkor is, ha valaki idősebb életkorban találkozik először az etikával. Mindenképpen van morális vonatkozása a különböző élethelyzeteknek, mint amikor például valaki rátalál arra a társra, akivel együtt szeretne élni, szülővé vagy nagyszülővé válik, nyugdíjba megy, esetleg krónikus betegséggel kell szembesülnie. Röviden, bármilyen tapasztalatot vagy útelágazást hozzon is az élet, az kihívás elé állítja erkölcsi érzékenységünket.

Mindannyian szembesülünk bonyolultabb morális dilemmákkal, az etika felé fordulás mozgatórugója pedig egyszerű kíváncsiság, amit az effajta változások és kihívások irányában táplálunk, valamint a vágy, hogy megértsük azok jelentőségét. Amikor rájövünk, hogy a korábban szilárdnak hitt erkölcsi keretrendszerünk valójában állandóan változik, akkor kényszerülünk az etikát segítségül hívni. Ugyanakkor egy másik típusba illő kíváncsiság és csodálat is fellelhető az etika tanulmányozásának hajtóerői között. Társas lények vagyunk, szorosan kapcsolódunk egymáshoz, és sosem szabadulhatunk attól a vágytól, hogy megértsük, és hogy családunk és barátaink, sőt még ellenségeink felé is kinyilvánítsuk, hogy – etikai értelemben – kik vagyunk. Ez a fajta szocializáltság nyilván nem sok csodát tartogat, ha morális arrogancia itatja át: ha valaki feltételezi önnön erkölcsi felsőbbségét, annak nem igazán számít mások véleménye.

Ennek ellentéteként a szolgalelkűség kizárja a valódi interakciót másokkal, hiszen ebben az esetben a viselkedés nap mint nap saját értéktelenségünket tükrözi, és az alárendeltség páncélját semmilyen dicséret vagy pozitív visszajelzés nem törheti át. Ennél termékenyebb lehet a szociális kapcsolatokat átszövő kíváncsiság és a rácsodálkozás azon nyitottság kapcsán, amellyel engedjük, hogy mások véleménye számítson, és alakítsa a saját magunkról alkotott véleményünket. Jó fia vagyok a szüleimnek, jó testvér, később jó férj vagyok, továbbá jó tanár, kutató, kolléga, polgár, illetve – még később – jó nagyapa is? A jóság minden egyes meghatározása kötődik valamilyen viszonyítási alapként szolgáló közösséghez: azokhoz az emberekhez, akik felé tudásért és tisztánlátásért fordulok. Sosem szűnő kíváncsiságot érzünk az iránt, hogy milyenek vagyunk mások szemében, és folyamatosan töprengünk kapcsolataink szövevényességén.

Van azonban egy harmadik típusú kíváncsiság és csodálat is, amely az etika motivációját jelenti. Időnként tanúi lehetünk valamilyen rendkívüli morális tanulságot hordozó tettnek, mint amilyen például Mahátma Gandhi Indiában vagy Martin Luther King Jr. az Egyesült Államokban vezetett erőszakmentes emberi jogi mozgalma volt. Nem csupán arról van szó, hogy mélyről fakadó kíváncsisággal fordulunk az effajta morális újítások felé, illetve tisztelettel adózunk azoknak. Ezenfelül mély csodálatot is érzünk, és lenyűgöz bennünket az a bátorság, amellyel ezeket a tetteket véghezviszik. Nem kell azonban feltétlenül ünnepelt vagy történelmi alakok között keresgélnünk. Legtöbbünk a mindennapok során is tanúja lehetett már a rendkívüli bátorság vagy tisztánlátás megnyilvánulásainak, elég a gyermeknevelés kihívásaira, a krónikus vagy lélekölően nehéz betegségekkel történő megbirkózásra, a megalázó viselkedés árnyékában a jóindulat megőrzésére vagy mások komoly nehézségekkel járó állhatatos ápolására gondolnunk.

Az ilyen tettek felismerése hasonlóképpen lenyűgöz bennünket, elismerést, tiszteletet és csodálkozást váltva ki belőlünk. A csodálkozás tárgya pedig nem korlátozódik az emberi cselekedetekre. Maguk az etikai vonatkozású képességek is lehetnek egy másfajta tisztelet és csodálat tárgyai. Immanuel Kantot, a 18. század nagy filozófusát saját bevallása szerint csodálattal és tisztelettel töltötte el az önmagában felfedezett morális törvény.

 

A szövegrészlet Larry R. Churchill: Etika mindenkinek című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!