1944-ben fontos nemzetközi monetáris konferenciát rendeztek a New Hampshire-i Bretton Woodsban, az Egyesült Államok északkeleti részén. A cél az volt, hogy új monetáris és valutaszabályokat állapítsanak meg a világgazdaság irányítására. A körülbelül három hétig tartó konferencián a fontosabb európai országok, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína, valamint latin-amerikai és ázsiai országok vettek részt. Egy sor kérdésben vita alakult ki, de a végén világos volt, hogy az új rendszer az amerikai dollár mint globális tartalékvaluta szupremációján nyugszik majd.

A dollárnak fix árfolyama lesz az aranyhoz viszonyítva: egy uncia arany 35 USA dollár, amit az Egyesült Államok által birtokolt elegendő mennyiségű arany támaszt alá. Az új rendszerben a valutaárfolyamokat kiigazítják, ha egy ország „fundamentális egyensúlyi problémákkal” – vagyis külső egyensúlyhiánnyal – küzd, amit huzamosabb ideig nem tud kölcsönökből finanszírozni. Emellett saját ellenőrzési mechanizmust vezettek be a nemzetközi tőkemozgásokra, hogy megelőzzék a pénzügyi spekulációt, amely a két háború között destabilizáló tényező volt. Az új pénzügyi architektúra alátámasztására két kulcsfontosságú pénzügyi intézményt hoztak létre: a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, vagyis a Világbankot. Az IMF küldetése az volt, hogy ideiglenes finanszírozással, felügyelettel és technikai segítségnyújtással előmozdítsa a tagországok fizetési mérlegének szabályozott kiigazítását.

Elvben az IMF a többlettel rendelkező országokban is kezdeményezhetne kiigazítást, de ezt a funkcióját nem sikerült megvalósítani, minthogy az Alapnak nem volt ehhez elegendő politikai befolyása szufficites fő részvényeseire. A deficites országok kölcsönt kaphattak az IMF-tôl és más külső forrásokból a külső egyensúlyhiány fedezésére, de ezt átmenetinek tekintették; egyéb esetekben az egyensúlyhiányt valutaleértékeléssel és a belső kiadások csökkentésével kellett korrigálni. A Világbank eredeti missziója az volt, hogy kölcsönt nyújtson az európai újjáépítéshez, de a későbbiekben ezt kiterjesztették a fejlődő és gyarmati sorból szabaduló országoknak nyújtandó kölcsönökre és technikai segítségnyújtásra.

Az IMF által vezérelt kiigazítási programokkal elkerülték, hogy a központi gazdaságok az 1930-as évekhez hasonlóan vámtarifákat és olyan egyéb korlátozó intézkedéseket vezessenek be a nemzetközi kereskedelemben, amelyek elmélyítették a világválságot. Ennek érdekében az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT szabályokat állított fel a multilateralitásra, és szorgalmazta a fokozatos kereskedelmi liberalizálást. A háború utáni rendezésben domináló amerikai befolyás egyik jeleként az IMF és a Világbank székhelyét Washingtonban állították fel, az amerikai pénzügyminisztérium közelében. New York-i székhellyel az Egyesült Nemzetek Szervezete lépett 1944–1945-ben a Népszövetség helyébe, amelyet 1919-ben alapítottak, és amelyhez az Egyesült Államok megtagadta a csatlakozást.

A Marshall-terv idején Európának különböző politikai kihívásokkal kellett szembenéznie. Olaszországban és Franciaországban erős kommunista pártok működtek, Nagy-Britanniában pedig a Clement Richard Attlee vezette munkáspárti kormány a szabályozott kapitalizmus jegyében államosította a brit ipar jelentős részét. Ráadásul Közép és Kelet-Európában a második világháború után szocialista országok blokkja jött létre. A két gazdasági és politikai rendszer – az amerikai vezetésű kapitalista tömb és a Szovjetunió irányítása alatt álló szocialista blokk – között verseny alakult ki. A hidegháború később az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) és a Varsói Szerződés megalakításához vezetett.

A keynesi eszmék növekvő befolyását követve a kormányok nagyra értékelték a magas szintű gazdasági tevékenységet és a teljes foglalkoztatottságot biztosító költségvetési politikát. Az amerikai kongresszus által 1946-ban elfogadott foglalkoztatási törvény például kifejezetten megállapította annak szükségességét, hogy a szövetségi kormány használjon fel minden rendelkezésére álló eszközt, hogy „elősegítse a maximális foglalkoztatást, termelést és vásárlóerőt a szabadon versengő vállalkozások és az általános jólét rendszerében”. Ez fontos eltávolodás volt a kiegyensúlyozott költségvetésnek a gazdasági világválságig uralkodó doktrínájától, és a szövetségi kormányzat számára megteremtette az automatikus stabilizátor szerepét. A gazdasági aktivitás stabilizálása érdekében hanyatlás és recesszió idején a közszféra költségvetési deficitet is megengedhet magának, míg a gazdasági aktivitás és a foglalkoztatás magas szintje mellett többlettel fog működni. Hasonló filozófiájú fiskális politikát követtek számos európai országban és máshol is, olyan mértékben, ahogy a kormányzat eladósodásával és/vagy külső kölcsönnel finanszírozni tudták az ezzel járó költségvetési deficitet.

 

A szövegrészlet Andrés Solimano: Nagy gazdasági visszaesések a hosszú huszadik században című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!