Az, hogy pontosan mi vezetett az 1930-as évek elejének gazdasági világválságához, a huszadik század legsúlyosabb visszaeséséhez, bizonyos értelemben ma is megoldatlan rejtély a gazdasági elemzés és a történetírás számára. Nyilvánvaló, hogy miközben nincs egyetlen oka a világválságnak – vagy nincs egyetlen ország, amely felelőssé tehető a nemzetközi visszaesésért –, össze tudunk állítani egy listát azokról a tényezőkről, amelyek hozzájárultak a gazdasági világválsághoz: (i) az 1929-es részvénypiaci összeomlás az Egyesült Államokban; (ii) a cserearányok romlása és a tőkebeáramlás csökkenése a latin-amerikai és ausztrál nyersanyag-exportáló ágazatokba, 1928-tól vagy korábban kezdődően; (iii) bankcsődök az 1930-as évek elején Amerikában, Ausztriában és Németországban; (iv)
az a deflációs politika, amelyet a központi bankok folytattak az aranystandarddal összefüggésben; (v) az aranystandardról való letérés időzítése (a tények azt mutatják, hogy azok az országok, amelyek hamarabb kiléptek belőle, hamarabb kezdhették meg a válságból való kilábalást); (vi) a belföldi árak esése, amelyek megnövelték a fogyasztók és a cégek adósságának reálértékét, és ezzel negatív hatást gyakoroltak a fogyasztásra és a beruházásra; és (vii) a korabeli kormányok részéről hiányzott az a határozott fiskális politikai hozzáállás, amellyel szembenézhettek volna a recesszióval és a válsággal.
A gazdasági világválság nemzetközi gazdasági zuhanás volt, nem pedig néhány elszigetelt országot érintő visszaesés. Mégis, a válság pontos kezdete és vége eltérő volt a magországok, az európai periféria és a latin-amerikai, ázsiai és ausztráliai nyers- és alapanyagexportőrök számára. Fontos, hogy felismerjük a gazdasági világválságot megelőző nemzetközi kontextust. Valószínűleg nem egyszerű egybeesés, hogy a világválság kitörése egy különlegesen bonyolult évtized, az 1920-as évek végén követ kezett be. Az első világháborút követő gazdasági és politikai rendezésnek komoly következményei voltak Európa és a globális gazdaság számára. Ebben a rendezésben központi szerepet játszott a versailles-i szerződés és az aranystandardhoz való visszatérés. Ahogy a harmadik fejezetben szó volt róla, a szerződés gazdasági szankciói sértették a német nemzeti büszkeséget, rontották a költségvetést és a fizetési mérleget, továbbá korlátozták a beruházások és a fogyasztás számára elérhető forrásokat, ezáltal csökkentették a német lakosság életszínvonalát. A párizsi szerződés és az 1923-as hiperinfláció táplálta a haragot és bátorította annak a virulens nacionalizmusnak a megerősödését, amely Adolf Hitler Nemzeti Szocialista Pártjának világlátását átitatta.
Az aranystandard visszaállítása az 1920-as évek közepén – mint „arany valutastandard” – problematikus volt egy sok tekintetben lényegileg megváltozott világban. 1913 előtt a (klasszikus) aranystandard működése hozzájárult az árstabilitás, a gazdaságpolitikai kiszámíthatóság és a nemzetek közötti rendezett tőkeáramlás biztosításához, bár ez a rózsaszínű kép nem mindig fér össze olyan pénzügyi krízisekkel, mint például a Baring-válság, amely Nagy-Britanniát és Argentínát érintette. És hát az amerikai gazdaság egy „hosszú válságon” ment át az 1880-as évektől az 1890-es évekig. A klasszikus aranystandard nemzetközi pénzügyi rendszer volt, bizonyos szabályokon alapult, amelyeknek a benne résztvevő országok alávetették magukat: a deficites országok vonzották a külföldi tőke/arany beáramlását, míg a szufficites országok tőkét/aranyat exportáltak, többé-kevésbé a kormányok és a monetáris hatóságok beavatkozása nélkül. A klasszikus aranystandard két fő pilléren nyugodott: (i) a Bank of Englanden keresztül megvalósuló, világos brit vezető szerep a nemzetközi monetáris és financiális ügyekben, és (ii) az aranystandardban résztvevő országok közötti nemzetközi együttműködés, amelyet a standard szabályai alakítottak.
A rendszer sikerének további előfeltétele volt az ár- és bérrugalmasság, a szakszervezetek korlátozott befolyása és a monetáris döntéseknek a politikai megfontolásoktól való viszonylagos elszigetelése. A globalizáció aranystandard meghatározta első hullámában, az első világháború előtt, a monetáris- és pénzügypolitikát a központi bankok és a kormányok anélkül határozhatták meg, hogy különösebb gondot fordítottak volna a dolgozó osztályokra háruló következményekre. Ez a háttérfeltétel megváltozott az első világháború után. A munkásmozgalom tekintélyes erőre tett szert a háború után, növekvőben volt a szocialista pártok befolyása, és elterjedt az általános választójog. Ráadásul az oroszországi bolsevik kormány berobbanása a politikai színpadra és az 1920–1930-as években végbemenő fokozatos konszolidálódása ugyancsak kihívást jelentett a tőke számára. Másfelől a nacionalista jobboldali rezsimek – nevezetesen Németország és Olaszország – létrejötte szintén hatott a nemzetközi politikai és gazdasági döntésekre.
A szövegrészlet Andrés Solimano: Nagy gazdasági visszaesések a hosszú huszadik században című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!