Rövid távon gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy az éghajlatváltozás miatt ne essünk kétségbe, ezt azonban le lehet és le is kell küzdeni, mert akadályozhatja azt a gyümölcsöző együttműködést, amellyel orvosolhatnánk a kétségbeesés okait. A történelmi előrehaladás gyakran olyan, akár az inga. Az ígéretes együttműködés és a visszalépés időszakai váltogatják egymást. Ebben a szakaszban a nemzetközi együttműködés olyan eredményeivel foglalkozom, ahol az előrelépés inkább biztató, mint elkedvetlenítő. Az Antarktisz kontinens, de nem nemzetállam. Irányítása nemzetközi megállapodásokon, nem pedig a nemzeti kormányokkal közvetlen analógiát mutató intézményeken keresztül valósul meg. Az Antarktisz irányítása ezért az egész bolygóra kiterjedő együttműködés egyedülálló megnyilvánulása. Az államok Antarktisszal kapcsolatos viszonyait szabályozó megállapodásokat Antarctic Treaty Systemként ismerjük.

Ennek a rendszernek a magva maga az Antarktisz-egyezmény. Az egyezményt eredetileg az a tizenkét ország kötötte meg, amelyek 1957-ben és 1958-ban tevékenységet folytattak az Antarktiszon a Nemzetközi Geofizikai Év során. Az egyezményt 1959-ben írta alá a tizenkét ország, és 1961-ben lépett hatályba. 2019-re a szerződést már ötvennégy nemzetállam aláírta, amelyek közül huszonkilenc (közöttük a tizenkét eredeti aláíró) tanácskozási és szavazati joggal rendelkezik.13 Az Antarktisz az egyezmény definíciója szerint a 60. déli szélességi körtől délre elterülő szárazföld és jégmező.

Az Antarctic Treaty System egyrészt rögzíti, hogy az Antarktisz egy tudományos természetvédelmi terület, másrészt támogatja a tudományos kutatást, ami a kontinensen és a környező vizeken végezhető fő tevékenység. Sok ország tudósai folyamatos kutatómunkát végeznek a kontinensen. A szerződések tiltják a katonai tevékenységet, a nukleáris robbantásokat és a nukleáris hulladékok elhelyezését. Tiltják továbbá az ásványkincsek kitermelését, és óvják a kontinens ökozónáját. Az Antarktiszon folytatott tevékenységeket az 1989-ben alapított, A nemzeti antarktiszi programok irányítóinak tanácsa (COMNAP) koordinálja. A különféle nemzeti antarktiszi kutató és tudományos csoportok valamennyien a COMNAP tagjai. A COMNAP felügyeli a különféle műveleteket, megosztja az információkat és fórumot biztosít a logisztikai kérdések megoldásához.

Az Antarctic Treaty System, annak a COMNAP útján történô érvényesítése, valamint az ahhoz kapcsolódó kiegészítő jegyzőkönyvek és megállapodások a zökkenőmentesen és hozzáértő módon lefolytatott konzultációk és tárgyalások modelljévé váltak. A megállapodások alapja a határokon átnyúló udvariasság. A tudósok, sőt, a nemzeti politikusok nagy többsége is úgy véli, hogy az 1959-es Antarktisz-egyezmény „jelentős sikernek bizonyult az első ötven éve során”. Az egyezmény egyszerűsége kifejezetten elegáns, mert alig tizennégy cikkelyből áll, ez alkotja az irányítás alapját a Föld területének azon a tíz százalékán, amely „kizárólag békés célokra használható”. A területi vitákat félretették. A kutatási tevékenységek folytatása:

az előfeltétele annak, hogy az országok konzultálhassanak a közös érdeklődésre számot tartó ügyekben, és hogy az összes fél beleegyezésével döntéseket hozhassanak. […] Az Antarctic Treaty System, ahol a tudomány diplomáciai eszköznek számít, olyan tanulságokkal szolgál, amelyek relevánsak mind a határokon átívelő rendszerek, mind a szuverén joghatóságokon kívüli nemzetközi térségek (például a világűr, a mélytengerek és a nyílt tenger) irányítása szempontjából, amelyek együttesen a Föld felületének közel 70%-át teszik ki. Az Antarktisz-egyezmény Csúcstalálkozója elé, a jövőbe tekintve és a jövőbe vetett reménységgel azt a kihívást állították, hogy határozzák meg és mérjék fel a nemzetközi együttműködésnek ezeket a tudományos és politikai tanulságait, amely lehetővé tette, hogy az Antarktisz-egyezmény ilyen rugalmas és ellenálló legyen.

Be kell vallanunk, hogy a kormányközi együttműködés az Antarktisz konkrét összefüggésében két tény miatt is egyszerűbb volt: a kontinensen nem élt őshonos emberi népesség, és nem létezett a helyi érdekek képviselete céljából létrehozott honi irányító hatóság. Az antarktiszi vívmányok ennek ellenére is rendkívül dicséretesnek tűnnek. Ezek a nemzetközi együttműködés korszakalkotó példái.

A Montreali Jegyzőkönyv összefogja azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek az ózont lebontó anyagok előállításának és felhasználásának fokozatos kivezetésével védelmezik a sztratoszféra ózonrétegét. A szóban forgó anyagok a klórozott-fluorozott szénhidrogének (CFC), ideértve a részlegesen halogénezett klórozott-fluorozott szénhidrogéneket (HCFC) is. Ezek a veszélyes anyagok klórt vagy brómot tartalmazó halogénezett szénhidrogének. (A kizárólag fluort tartalmazó anyagok nem károsítják az ózonréteget.) Ezek az anyagok, valamint a szén-dioxid és a metán üvegházhatású gázok, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a Föld egyre kevesebb hőt veszít, és ezáltal emelkedik a bolygó felszíni hőmérséklete (ezt az éghajlatváltozás sugárzási kényszerének nevezzük).

Az egyezményt 1987 augusztusában írták alá, 1989-ben lépett hatályba, és a következő két évtized során többször is átdolgozták. Külön fokozatos bevezetésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz a fejlődő országok számára. 2018-ra lényegében a világ összes országa aláírta a Montreali Jegyzőkönyvet és a kapcsolódó megállapodásokat. A Montreali Jegyzőkönyv eredményeként a veszélyes CFC-k és a kapcsolódó klórozott szénhidrogének légköri koncentrációja vagy stagnál, vagy pedig csökkenni kezdett. Az Antarktisz fölött az ózonlyuk lassú helyreállása elkezdődött. A fejlett országok csökkentették a HCFC-k felhasználását, és vállalták, hogy 2020-ra teljesen megszüntetik azt. A fejlődő országok pedig azt vállalták, hogy 2013-ban megkezdik a HCFC-k kivezetését, és 2030-ra fokozatosan teljesen lemondanak a használatukról. Az éghajlati előrejelzések ma széles körben azt jelzik, hogy az ózonréteg valamivel 2050 után visszaállhat az 1980-as állapotára.

 

A szövegrészlet Ralph C. Bryant: Rendezetlen bolygónk kormányzása című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!