Az ENSZ Népességügyi Osztályának 2015-ös adatai alapján a Közel-Kelet térségében megközelítőleg 510 millió ember él.3 Ugyanakkor ezt a statisztikát érdemes némi fenntartással kezelni. Példának okáért Libanonban 1932 óta nem tartottak népszámlálást. Ha tartanának, az érvénytelenítené az ott élő vallási csoportok arányos képviseletére vonatkozó megegyezéses formulát. Egyiptomban a kötelező sorkatonai szolgálat miatt a szülők a fiúgyerekeiket nem minden esetben anyakönyveztetik. Ezen kívül, bár az ENSZ adatai alapján Katar népessége több mint kétmillió fő, ez a statisztika figyelmen kívül hagyja, hogy az országban élők 90%-a ideiglenesen ott tartózkodó vendégmunkás.
A katari állampolgárok száma valójában a 300 ezret sem éri el.
Ugyanakkor bármekkora is a térségben élők száma, bizonyos, hogy etnikai, nyelvi és vallási csoportok széles skáláját képviselik. A három legnagyobb etnikai csoport az arab, a türk (török) és az iráni. A túlnyomó többséget az arab etnikum alkotja (2015-ös adatok alapján a közel-keleti térségnek több mint 345 millió arab lakosa van). Az arabok többsége az arab világban, a türköké Törökországban, míg az irániak java része Iránban él. Ugyanakkor arabok, türkök és irániak élnek a felsorolt területeken kívül is. Arab lakosságot Törökországban és Iránban is találunk, török etnikumú törzsek vannak Iránban is, illetve iráni menekültek élnek Irakban és Törökországban.
A térség egyéb etnikai csoportjai között van a kurd és a berber. Kurdok elsősorban Törökországban, Irakban, Szíriában és Iránban élnek. Harmincöt milliósra becsült népességével ez a világ legnagyobb állam nélküli nemzete. A legtöbb berber Észak Afrikában él. Minthogy a „berber” kifejezés egyaránt vonatkozik a nyolcadik századi arab hódítás előtt a térségben élők leszármazottaira, valamint azokra, akiknek az anyanyelve tamazight (berber), a lélekszámukra vonatkozó becslések nagyon eltérőek.
A Közel-Kelet nyelvileg is vegyes képet mutat. Az arabok és a törökök többségének – természetesen – az arab, illetve a török az anyanyelve, ugyanakkor a fárszit (amely perzsa nyelvként is ismert) csupán Irán népességének hozzávetőleg a fele beszéli anyanyelveként. A térség más etnikai csoportjainak saját anyanyelve van, például a kurd, a tamazight (berber) vagy az örmény. Izraelben a héber (valamint az arab) a hivatalos nyelv.
A Közel-Keleten élők többsége muszlim. Az iszlám vallás két fő ágra, a síita és a szunnita irányzatra bomlik. A muszlim közösség Mohamed halála után hasadt ilyen módon ketté, a próféta követőinek a leendő új vezető személye körül kialakult vitája nyomán. Idővel a két irányzat különböző szertartásokat, hagyományokat és hittételeket alakított ki. A síiták és szunniták közötti szakadás felismerése központi jelentőséggel bír a régióban zajló egyes politikai csatározások megértése szempontjából. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az effajta, síitákat és szunnitákat szembeállító csatározások politikai kérdésekről szólnak – többek között arról, hogy mely csoport tagjai közül kerüljön ki az aktuális hatalom –, azaz nagyon ritkán érintenek tisztán vallási kérdéseket. Különböző vallási csoportok egymásnak feszülése esetén a vallás szerepe valójában csupán az egyes résztvevők politikai hovatartozásának azonosítására degradálódik. Ennek megfelelően annak megértése, hogy a vallási irányzatok szertartásai, hagyományai és hittételei miben különböznek egymástól, semmilyen jelentőséggel nem bír az új Közel-Keleten zajló folyamatok megértése szempontjából.
Az arabok és a törökök többsége szunnita, ugyanakkor jelentős síita kisebbség él Libanonban, Jemenben, Kuvaitban és Szaúd-Arábiában. Két másik arab országban, Bahreinben és Irakban a síiták alkotják a többséget. Az irániak java része síita, Irán a világ legnagyobb síita országa.
A régióban számos más vallási irányzat is képviselteti magát. A különböző keresztény felekezetek – az ortodox, a katolikus, a maronita (főként Libanonban), illetve a kopt (főként Egyiptomban) felekezet – a Közel-Keleten mindenfelé megtalálhatók. Izrael állam megalakítását követően az arab világ nagy részéből az egykor virágzó zsidó közösségek vagy önként vándoroltak ki, vagy azért, mert országuk kormánya erre kényszerítette őket. A legtöbben közülük Izraelbe költöztek. A világ az iráni zsidók ehhez hasonló kivonulásának lehetett tanúja az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es megalapítása nyomán. Ezen kívül számtalan egyéb vallási csoporttal kell számolni, többek között a jemeni zajdik, a szíriai és törökországi alaviták, a törökországi alavik, az iraki és szíriai jazidik, az ománi és észak-afrikai ibaditák, az izraeli, szíriai, libanoni és jordániai drúzok csoportjával. Kijelenthetjük, hogy e csoportok jelenléte is – időről időre – komoly jelentőséghez jut a Közel-Kelet történetében.

 

A szövegrészlet James L. Gelvin: Az új Közel-Kelet című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban és Bölcs Várban található könyvesboltunkban!