Még a húszas éveimben jártam, amikor a manhattani lakásomban az akkori barátommal fényképeket nézegettünk, amelyeket a nappalim asztalán tartottam egy óriási tálban. Több száz képet halmoztam fel életem különböző szakaszaiból, és miközben ott ültünk, sörözgettünk és kotorásztunk a képek között, én nem is nézegettem meg őket igazán alaposan. Bevallom, én azt csináltam, hogy a kupac tetejére csúsztattam azokat a fotókat, amelyeken szexinek, menőnek vagy világutazónak tűntem, csak hogy a pasim biztosan kiszúrja őket. De legnagyobb bosszúságomra ő csak a tál alját kotorta, és rá se hederített az általam felkínált képekre.

Előhúzott egy fotót rólam. Úgy tizenhat éves lehettem rajta, a barátnőmék kocsifeljáróján állok. Slampos, lógó haj, térdet súroló karok, nuku mell, „A TENISZEZŐKET NEM ÉRDEKLI A SZERELEM” feliratos kék póló. Egy zacskó Doritost majszolok, és sajtos nachosszal teli szájjal nevetek. Próbáltam elé csempészni egy olyan fotót, amelyiken miniszoknyában, elektromos gitárral a kezemben állok a színpadon:
– Jó ég, el kell mesélnem neked, micsoda őrültség történt azon az éjszakán! – kezdtem bele, de ő csak a kezében tartott képre fókuszált, hogy jobban megnézzen rajta.
– Mi olyan lenyűgöző ezen a képen? – kérdeztem közömbösen.
– Nem is tudom – felelte. – Van benne valami, ami miatt tetszik! Azt hiszem az, hogy ezen a képen olyan vagy, mint amilyen valójában is vagy!

Ez az egész önfejlesztő dolog – javíts a szokásaidon, préseld magad a komfortzónádon túlra, tágítsd a valóságról alkotott képedet, legyél vagány – nem egy verseny, és nem egy, a közösség által meghúzott célvonal, amelyen ha átmész, az azt jelenti, hogy végre „megcsináltad”. Nem is az, hogy a jobbik éned keresése közben lúzernek érezd magad, amiért nem tudsz pozitív gondolatokat előszedni, halálpontosan fókuszálni az egyértelműen meghatározott céljaidra, vagy a bokádat összecsapva 0-24-ben önszeretetet és boldogságot érezni (gondolom, el tudod képzelni, hogy mennyire bosszantó tud lenni egy ilyen személy!).

Az egész meló arról szól, hogy adj magadnak helyet, eszközt, információt, motivációt, és engedélyt arra, hogy a legeredetibben fejezd ki azt, aki igazából vagy. Akkor vagy eredeti, ha szereted és műveled is azokat a dolgokat, amelyek érdekelnek, nevetsz azon, amit viccesnek találsz, és harcolsz azért, amit helyesnek vélsz. Azt is jelenti, hogy engedélyt adsz magadnak arra, hogy változtass a gondolkodásodon, hogy hibázz, hogy bunkó, bocsánatért esedező, szomorú, magányos, hülye vagy lusta legyél. Az igazi eredetiség azzal jár, hogy az egész énedet felkarolod, azt az énedet, aki a színpadon miniszoknyában rockerkedik, és azt is, aki Doritost eszik, s közben azon tűnődik, hogy mikor a jó fenébe ér már be a pubertáskorba. Mialatt végzed ezt a munkát, nézd meg, melyek azok a szokások, amelyeket lehetőségként használhatsz eredetiséged ritka drágaköveinek felcsillantásához, ahelyett, hogy annak bizonyítékaként tekintenél rájuk, hogy végre sikerült fegyelmezett, ergo a közösség által még inkább elfogadott emberré válnod.

Ha például arra akarsz rászokni, hogy minden reggel írj, azzal azt a vágyadat szeretnéd kifejezni, hogy a szavaidon keresztül kapcsolódj össze az emberekkel; szavakon, amelyek a hangodat képviselik, és bátran mutatják be olvasóidnak a vad és egyedi világnézetedet. Ha az a célod, hogy helyesen táplálkozz, és fogyj, azt szeretnéd elérni, hogy könnyedebb, egészségesebb legyél, jobban kapcsolódj az egyetlen éned fizikai manifesztációjához, azaz a testedhez. Az se gond, ha egyszerűen csak arra akarsz rászokni, hogy minden este elmosogatsz – ez azt a vágyadat tükrözi, hogy ismét rend legyen az életedben. Jelezni szeretnéd vele, hogy önmagad és a környezeted egyaránt fontos számodra, valamint az is célod, hogy a világot jobb, hangyamentesebb hellyé tedd.

 

A szövegrészlet Jen Sincero: Vagány szokások című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!