A spanyol kormány egyszer megkockáztatta, hogy az ország helyi élőadásos szórakoztató iparágát zuhanórepülésbe küldi azzal, hogy megemelte a színházi jegyek áfáját. Amikor az adó mértéke 2013-ban 8 százalékról 21 százalékra ugrott, az ország kis színházainak – amelyek amúgy sem rendelkeztek csillagászati pénzügyi forrásokkal – küzdeniük kellett a felszínen maradásért. A spanyolországi barcelonai népszerű vígszínház, a Teatreneu úgy döntött, hogy a bevétel folyamatos áramlása érdekében szokatlan ajánlatot tesz a nézőközönségnek. A javaslat mögött rejlő logika egyszerű volt: ha a Teatreneu a vígjáték iparágban működik, akkor azt kell értékesítenie, nem pedig jegyeket. Ennek megfelelően a Teatreneu újító rendszert vezetett be, amely annyira hatékonnyá és népszerűvé vált, hogy nemcsak növelte a látogatottságot és a nézőnkénti átlagos bevételt, hanem alkalmazása és hirdetési kampánya nemzetközi figyelmet váltott ki, és jelentős globális marketingdíjakat nyert el.

A rendszer neve Pay per Laugh (nevetések számával arányos fizetés) volt. A nézők ingyenesen léptek be a színházba. Az előttük ülő ülés hátsó részén felépített arcfelismerő rendszer minden alkalommal rögzítette, amikor nevettek az előadás során. Minden nevetés 30 eurócentbe került. A Teatreneu a maximális díjat műsoronként 24 eurónál határozta meg, vagy 80 nevetésnél, hogy „senkinek ne kelljen sírnia azért, mert többet nevetett, mint amennyit meg tudott volna engedni magának”. Ez a döntés hatásosan megalkotta a szórakozás spektrumát az „egyáltalán nem viccestől” a „nonstop szórakozásig”. A balszerencsés néző, akinek nem tetszett az előadás – vagy legalábbis soha nem nevetett – semmit nem fizetett. Ezzel ellentétben a szerencsés, aki végig jól szórakozott, a legmagasabb összeget fizette, amely még mindig észszerűnek számított.

Eme két szélsőség között a nevetések száma világos, következetes és számszerűsíthető módon biztosította – bár még mindig tökéletlenül – a szórakozás mérésének módját. Azáltal, hogy bevételi modelljét jobban összehangolta a nézők elégedettségével, a Teatreneu gyakorlatilag kiküszöbölte azt, amit teljesítményveszteségnek nevezünk. A teljesítményveszteség akkor fordul elő, amikor a piacon lévő terméket vagy szolgáltatást az ügyfelek elérik, használják vagy megtapasztalják, de nem kapják meg tőle az elvárt értéket. A teljesítményveszteség kezelésére szolgáló bevételi modellek talán legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a sikeres csere felelősségét az ügyfelek válláról a szervezetre helyezik.

Minden bizonnyal ez a helyzet a Pay per Laugh esetében is. A műsor minősége számít, mert ez határozza meg a Teatreneu pénzügyi nyereségét. Míg egy rendkívül gyenge előadás a közönségnek semmibe sem kerül, kivéve talán a színházban elpazarolt időbe. Ugyanakkor egy teljesítménymodellt alkalmazó szervezet sorsa az alkalmazott mérés „minőségén” múlik. Vannak, akik rendkívül élvezik a műsort, de nagyon keveset nevetnek, mások pedig megkísérelhetik elfojtani a nevetést azért, hogy pénzt takarítsanak meg. Ezek az aggodalmak mindig fennállnak, kivéve, ha a mérés tökéletes, az ügyfeleknek nyújtott tényleges érték hamisítás nélküli mérőszáma. Végül, a megfelelő technológia elengedhetetlen az eredmény alapján történő fizetés megvalósításához. A belépőjegyek értékesítésének gyakorlata évszázadok óta így megy, és aligha lehetne kevésbé kifinomultabb.

A Globe Theatre a 1600-as években a Shakespeare-színdarabok előadásaira belépődíjat szedett, és még az ókori Rómában, a Colosseumban is ülésrend volt. A Teatreneu nevetések számával arányos fizetési modellje nem s okkal lenne több, mint vágyálom arcfelismerő alkalmazások nélkül, a hardver hiányában, amely telepíti azokat a színházban, és a szoftverek nélkül, amelyek összeszámolják a nevetést, és lehetővé teszik a nézőknek, hogy megosszák élményüket a közösségi médiában. Nehéz mérni a szubjektív eredményeket, mint amilyen például az öröm, azonban a vállalatok egyre inkább új megoldásokat találnak az olyan technológiáknak köszönhetően, amelyek nem voltak elég fejlettek, vagy még nem is léteztek a közelmúltban, akár tíz évvel ezelőtt.

 

A szövegrészlet Macro Bertini, Oded Koenigsberg: Mi éri meg a pénzünket? című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!