Az első meglátásom egészen elemi erejű. A tanulásnak két különböző forrása van: (1) tanulás a múltra való reflektáláson keresztül és (2) tanulás a formálódó jövőbeli lehetőségek érzékelésén és megvalósításán keresztül. Minden hagyományos szervezeti tanulási módszer ugyanazzal a tanulási modellel dolgozik: tanulás a múltbéli tapasztalatokra való reflektálással. Ugyanakkor számtalanszor azt láttam, hogy a valódi szervezetekben a legtöbb vezető olyan kihívásokkal szembesül, amelyekre nem lehet pusztán a múltra alapozva választ adni. Időnként a múltbéli tapasztalatok nem kifejezetten hasznosak. Néha épp ezek jelentik azokat az akadályokat, amelyek visszatartják a csapatot attól, hogy egy helyzetre friss szemmel nézzen. Más szavakkal kifejezve, szükséges tanulni a múltból, de nem elegendő. Minden átütő erejű kihívás azt igényli, hogy ennél tovább menjünk. Hogy lelassítsunk, megálljunk, érzékeljük a változás főbb hajtóerőit, elengedjük a múltat, és beengedjük a formálódni kész jövőt. De mi kell ahhoz, hogy tanuljunk a formálódó jövőből? Amikor elkezdtem feltenni ezt a kérdést, sokan üres tekintettel néztek rám: „Tanulni a jövőből? Miről beszélsz?” Sokan azt mondták, hogy ez egy téves alapokon nyugvó kérdés. Mégis éppen ez volt az a kérdés, amely a kutatói pályámat több mint két évtizeden át alakította. Emberekként az különböztet meg bennünket, hogy képesek vagyunk kapcsolódni a formálódó jövőhöz. Ezek vagyunk mi. Képesek vagyunk megtörni a múlt mintázatát, és újakat alkothatunk igény szerint. A Földön egyetlen más faj sem tudja ezt megtenni. A méhek például egy sokkal magasabb kollektív intelligencia mentén szerveződhetnek. Azonban nincs lehetőségük arra, hogy megváltoztassák szerveződésük mintázatát. De nekünk, embereknek van. Hadd magyarázzam el ezt másképpen! Azzal az ajándékkal rendelkezünk, hogy az idő két nagyon különböző minőségével és áramlásával is megismerkedhetünk. Az egyik a jelen pillanat olyan minősége, amely alapvetően a múlt egy kiterjesztése. A jelen pillanatot az eddig történtek formálják. A másik a jelen pillanat egy olyan minősége, amely kapuként funkcionál a jövőbeli lehetőségek termőre fordulásához. A jelen pillanatot a kibontakozni készülő jövő formálja.
Az idő ezen minősége, amennyiben kapcsolódik hozzá, a jövőbeli lehetőségek maximumának jelenlétéből és érzékeléséből (presencing) ered. A presencing kifejezést az „érzékelés” (sensing) és a „jelenlét” (presence) társításából hoztam létre. Azt jelenti, hogy érzékeljük és kibontakoztatjuk a jövőbeli lehetőségeink maximumát. Bármikor, amikor forradalmi változásokkal foglalkozunk, az idő eme második áramlata számít a leginkább. Hiszen enélkül a kapcsolódás nélkül inkább áldozataivá, mintsem közös formálóivá válunk e változásoknak. Hogyan tudunk kapcsolódni egyénként, szervezetként és ökoszisztémaként ehhez a második áramlathoz? Ennek felderítése vezette a kutatói pályámat az elmúlt két évtized során. Egy olyan mélyreható tanulási körforgás leírásához vezetett, amely másféle folyamatot alkalmaz – egy olyan folyamatot, amely a rendszer perifériájára mozdít el bennünket, összekapcsol a tudásunk legmélyebb forrásaival, és arra késztet, hogy tetteink által felderítsük a jövőt. Ez a mélyreható tanulási körforgás alkalmazható a szakmai és a személyes életünkben is. Tizenhat évesen például egy olyan élményben volt részem, amely ízelítőt adott abból, hogy milyen, amikor a formálódó jövőbeli lehetőségek területe szólít bennünket.
A szövegrészlet C. Otto Scharmer: Az U-vezetéselméletről röviden című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!
